Mutyiland

Az ügynökségek másik vállfaja a kedvencem, két okból. Egyrészt, mert kihagyják az öri-hari szakaszt, másrészt mert maguk is úgy vélik, jó döntést hoztam, hogy nem őket választottam, szinte viccnek titulálva a jelenséget, hogy egyáltalán részt vettek egy tenderen. A következő remek válaszokat kaptam, miután heteken keresztül nyúztuk egymást, hogy az ajánlatukat, ötleteiket kidolgozzák, és végül nem rájuk esett a választásom:

"Pedig pont az a jó benne, hogy annyira borzasztó."

"Igen, mi is éreztük, hogy nem túl erős. Túlságosan visszafogtuk magunkat."

"Igazából nem gond. Úgysem készültünk volna el határidőre."

Ne legyünk hát meglepve, amikor TV-t nézünk, hogy az amúgyis agysejtpusztító műsorok közeppe beékelt reklámok annyira elmések, hiszen ezeket az ügynökségeket is eltartja valaki, egytől-egyik évek óta a porondon vannak, és gondolom mindmáig értetlen mosollyal az arcukon konstatálják, ha egy ötletük elfogadásra kerül.

Mostanában alkalmam nyílt jó néhány ügynökséggel beszélni, miközben próbálom kialakítani azt a gárdát, akivel aztán hosszútávon együtt tudunk dolgozni. A döntés látszólag nagyon egyszerű lenne, hiszen két paraméternek kell megfelelniük.

Egyfelől nem árt, ha egy hullámhosszon vagyunk, könnyen megértjük egymást, így sok időt és bosszúságot meg lehet spórolni. Nehezíti azonban a kérdést, hogy ügyesen felismerve a marketing területen a (szingli) nők felülreprezentáltságát, az utóbbi időben elszaporodtak a fiatal, sikeres (-nek látszó) férfiak az ügynökségi oldalon. És bevallom, igazán nehezen veszem rá magam, hogy szakmai alapon döntve a világító kék szemű András és kaján mosolyú Ádám helyett előnyben részesítsem a kitérdesedett kordnadrágjában elémcsoszogó Zsuzsit és bandáját. 

Mit kapok valójában? Széles listát arról, hogy a piacon rajtuk kívül mindenki más miért egy gazember, szakmai nulla, és látszólagos eredményeik milyen csalásoknak az eredménye. Mindeközben róluk addig nem sokat tudok meg, amíg el nem megyek egy konkurensükhöz, hogy az kedvére pocskondiázza őket. Nehéz átlátni az önfeledt fikázáson és meghozni végül a döntést. De hiába választom végül ’A’ ügynökséget annak reményében, hogy kálváriám végre véget ért, és most már dolgozhatunk együtt happily ever after. A kikosarazott ’B’ ügynökség ilyenkor azonnal érzelmi zsarolásba kezd, és szívfacsaró történeteiket követően este csak 2 whiskey-kóla után tudok nyugovóra térni.  Majd látván, hogy ez a stratégia sem válik be, végképp bevágják a durcát és olyan kellemetlen hangnemben válunk el, hogy biztos, hogy soha többet hallani sem akarok róluk, és másoknak sem fogom ajánlani őket. Éljen a profizmus!

Nemrégiben behoztak néhány új közlekedési törvényt, köztük azt, amelynek értelmében már nem csak a piroson, hanem a sárgán áthaladókat is keményen büntetik.

Mindjárt az elején két komoly nehézségbe ütközöm. Angliáról írva a blogírói fantázia teljes szabadsága megadatott. Viszonylag kevés embert ismerek ugyanis a szigetországban, akinek érdeklődését a legcsekélyebb módon is felkeltette volna a blogom, köszönhetően annak, hogy gondos megfontolás után egy olyan nyelvet használtam közvetítésre, amelyet a világ alig 0,2%-a beszél. Így aztán nem fenyegetett a veszély, hogy handabandázásaimat valaki is megcáfolja, vagy dühödt fröcsögéseimen bárki is felháborodjon. Valamint az olvasói tábor is kellő földrajzi távolságban volt, így remélhettem, hogy ha más nem is, a rácsodálkozás élménye megadatik. Most azonban félő, hogy pusztán közhely-pattogtatás lesz erőfeszítéseim eredménye.

Valahol ott fejeztem be, hogy Anglia a végtelen udvariasságával, álszent toleranciájával, a fair-paly intézményét az őrületig fejlesztve, és mindent átszövő píszí attitűdjével végül sikeresen visszakergetett kis hazámba.

Alig vártam, hogy leszálljak a gépről és beszippantsam Bezzegországom ismerős levegőjét.

• Itthon bezzeg nem kell 500 méteres kordonon kacskaringózva körbe gyalogolni, hogy a tíz méterre levő pénztárhoz odajussak, mégha nem is áll előttem senki.
• Itt bezzeg nem kérdezi tőlem reggel senki, hogy hogy vagyok, ha nem kiváncsi rá.
• Itt bezzeg nem zárnak le egy teljes sávot öt kilométeren keresztül csak azért, mert felújítják mellette a járdát.

De nem ám. A haladást megbénító túlszabályozottság bélyegét igazán nem lehet ránk ragasztani. Bezzegországban az írott szabályokat a sokkal közérthetőbb ősi törvények írják felül, és úgy tűnik ezeket mindenki egyöntetűen elfogadja: győzzön az erősebb, a gyorsabb, a rafkósabb (nagyjából ebben a sorrendben). Egyénenként haladunk előre merészen, kicsit seftelgetünk, mutyizgatunk, mindenki mást jól beelőzünk. Csak közben egy valaki áll egy helyben, lemarad, miközben a világ szép lassan elhalad mellette: az én bezzegországom, Mutyiland.