Valahol ott fejeztem be, hogy Anglia a végtelen udvariasságával, álszent toleranciájával, a fair-paly intézményét az őrületig fejlesztve, és mindent átszövő píszí attitűdjével végül sikeresen visszakergetett kis hazámba.
Alig vártam, hogy leszálljak a gépről és beszippantsam Bezzegországom ismerős levegőjét.
- Itthon bezzeg nem kell 500 méteres kordonon kacskaringózva körbe gyalogolni, hogy a tíz méterre levő pénztárhoz odajussak, mégha nem is áll előttem senki.
- Itt bezzeg nem kérdezi tőlem reggel senki, hogy hogy vagyok, ha nem kiváncsi rá.
- Itt bezzeg nem zárnak le egy teljes sávot öt kilométeren keresztül csak azért, mert felújítják mellette a járdát.
De nem ám. A haladást megbénító túlszabályozottság bélyegét igazán nem lehet ránk ragasztani. Bezzegországban az írott szabályokat a sokkal közérthetőbb ősi törvények írják felül, és úgy tűnik ezeket mindenki egyöntetűen elfogadja: győzzön az erősebb, a gyorsabb, a rafkósabb (nagyjából ebben a sorrendben). Egyénenként haladunk előre merészen, kicsit seftelgetünk, mutyizgatunk, mindenki mást jól beelőzünk. Csak közben egy valaki áll egy helyben, lemarad, miközben a világ szép lassan elhalad mellette: az én bezzegországom, Mutyiland.
