Mostanában alkalmam nyílt jó néhány ügynökséggel beszélni, miközben próbálom kialakítani azt a gárdát, akivel aztán hosszútávon együtt tudunk dolgozni. A döntés látszólag nagyon egyszerű lenne, hiszen két paraméternek kell megfelelniük.
Egyfelől nem árt, ha egy hullámhosszon vagyunk, könnyen megértjük egymást, így sok időt és bosszúságot meg lehet spórolni. Nehezíti azonban a kérdést, hogy ügyesen felismerve a marketing területen a (szingli) nők felülreprezentáltságát, az utóbbi időben elszaporodtak a fiatal, sikeres (-nek látszó) férfiak az ügynökségi oldalon. És bevallom, igazán nehezen veszem rá magam, hogy szakmai alapon döntve a világító kék szemű András és kaján mosolyú Ádám helyett előnyben részesítsem a kitérdesedett kordnadrágjában elémcsoszogó Zsuzsit és bandáját.
Mit kapok valójában? Széles listát arról, hogy a piacon rajtuk kívül mindenki más miért egy gazember, szakmai nulla, és látszólagos eredményeik milyen csalásoknak az eredménye. Mindeközben róluk addig nem sokat tudok meg, amíg el nem megyek egy konkurensükhöz, hogy az kedvére pocskondiázza őket. Nehéz átlátni az önfeledt fikázáson és meghozni végül a döntést. De hiába választom végül ’A’ ügynökséget annak reményében, hogy kálváriám végre véget ért, és most már dolgozhatunk együtt happily ever after. A kikosarazott ’B’ ügynökség ilyenkor azonnal érzelmi zsarolásba kezd, és szívfacsaró történeteiket követően este csak 2 whiskey-kóla után tudok nyugovóra térni. Majd látván, hogy ez a stratégia sem válik be, végképp bevágják a durcát és olyan kellemetlen hangnemben válunk el, hogy biztos, hogy soha többet hallani sem akarok róluk, és másoknak sem fogom ajánlani őket. Éljen a profizmus!
